02.fejezet - Halálhír

Bonjour!Megérkezett a 2.rész is.Ez kicsit rövidebb lett,mint az előző, de azért remélem ez nem okoz nagy gondot.Nagyon örülök, hogy az előző részhez kaptam négy komit,még jobban örülnék, ha ehhez is kapnék párat.Örülök, hogy ennyire tetszik a sztori, így nekem is sokkal könnyebb az írás.Tudom, hogy van, akit érdekel a történet.Szóval köszönöm, hogy nyomon követitek a blogot, és hogy kommenteltek is.Jó olvasást.:)

Elerie*

A biztonság kedvéért a csuklójához kaptam, és még idegesebb lettem, amikor ott sem éreztem semmit.
-Harry! - kiáltottam le kétségbeesetten, sírást visszafojtó hangon
-Mi történt? - sietett fel - Te jó ég!
-Nem tudom, mi történt, de nincs pulzusa. - mondtam idegesen
-Ne mozdítsd meg, hívom a mentőket. - emelte füléhez a készüléket
Igaza volt, lehet, hogy nagyapa leesett az ágyról, és valamije megsérült, ilyenkor nem tanácsos mozdítani. Harry idegesen adta a mentők tudtára a címet, majd amikor letette a telefont, mellém lépett és megölelt. Iszonyatosan féltem, nem akartam, hogy bármi baja is legyen a nagyapának. Azt sem tudtam a nagyinak mit mondok majd. Pár pillanattal később hallottuk a mentő szirénáját, majd ahogy kinéztem az ablakon, megláttam, ahogy kiszállnak az autóból és besietnek az ajtón. Kiléptem a szobából, hogy tudják melyikbe kell jönni. Iszonyú ideges voltam, nagy úrrá lett bennem a félelem.
-Sajnálom. - nézett rám az egyik mentős - Már nem tudunk mit tenni.
-Ne. - nyögtem nehezen
-Kiküldünk egy halottkémet. A testét elvitetjük a ravatalozóba, és majd a boncolásnál meg tudják állapítani, hogy mis is okozta az úr halálát. Még egyszer fogadja őszinte részvétem.
A szívem majd' kiugrott a helyéről. Ez idő alatt a nagyi is átért. Értetlen arc kifejezéssel állt az ajtóban, amikor épp kikísértem a mentőket. Könnyes szemmel álltam ott egy helyben, nem tudtam mozdulni. A lábaim a földbe gyökereztek. A nagyi elsírta magát, úgy szaladt oda hozzám, majd szorosan magához ölelt.
-Annyira sajnálom. - szipogtam sírást visszafojtva
Nagyi nem szólt semmit, csak tovább sírt, arcát a vállamba fúrva. Harry eközben lassan lesétált, majd megkocogtatta a vállam. Eltátogta, hogy majd később átjön, és elmutogatta, hogy most visszamegy a nagymamájához. Apró bólintással nyugtáztam az általa közölteket, majd leültettem a nagyit a nappaliba, és elszaladtam zsebkendőért a konyhában lévő tartóhoz. A nagyi megállás nélkül zokogott, már alig kapott levegőt. Nem tudom, hogy mégis hogyan sikerült megállnom, hogy nem sírtam, de nem tehettem mást. Ismét csak úgy volt, mint annak idején anyával. Mutatnom kellett apának, hogy erős vagyok. Tudtam, hogy a nagyival részben könnyebb, viszont sok mindenben nehezebb lesz a gyász. Apa inni kezdett, ez volt a probléma. A nagyi nem fog, viszont sokkal rosszabb elveszíteni valakit, akivel már hosszú évtizedek óta vagytok házasok, mint valaki olyat, akivel alig húsz éve. Apa rettenetesen élte meg ezt az időszakot, és ennek még másfél év után sincs vége. Remélhetőleg a nagyival könnyebb lesz, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy jobb legyen neki. Milyen furcsa is a sors. Elmenekültem a probléma elől, ami már évek óta bánt, és hiába költöztem el, a múlt kísért. A lényeg ugyanaz. Az egyik szerettem elvesztésével a másik teljességgel összeomlik, és az én dolgom az, hogy segítsek rajta. A nagyival ez teljesen más lesz. Neki szívesen segítek, mert tudom, hogy ő is azon lesz, hogy ezt minél hamarabb túl élje. Apában viszont még csak fel sem merült az a gondolat, hogy változtasson az életvitelén. Tudom, hogy a nagyi már csak miattam is próbálkozni fog, elvégre menekülni próbálok, mégsem sikerül. Lehet ez a sorsom? Hogy az összetört lelkeket ápolgassam? Miközben a nagyit vigasztaltam, csengettek. Szinte biztos voltam benne, hogy a mentők által megbízott halottkém jött ki, és az állításom beigazolódott. Egy harmincas éveiben  járó férfi nyilvánította részvételét, majd elvitette a holttestet. A nagyi csak még jobban zokogott, miközben ezt végrehajtották az illetékesek. Ez a sírás úgy érem napokig, de akár hetekig is eltarthat, amit teljesen megértek, ennyi minimum több együtt töltött évtized után.
-Kicsim, megtennél nekem valamit? - kért meg a nagyi
-Bármit. - mondtam határozottan
-Egyedül hagynál egy kicsit. Szeretnék el..
-Ne folytasd. - vágtam a szavába - Harry mamájánál leszek.
Még utólag megöleltem a nagyit, majd átsétáltam az említett házba. Becsengettem, majd Harry komor arccal ajtót nyitott. Sajnálkozó tekintetét vetett rám, amikor meglátott az ajtóban,majd beinvitált. Ő, a nagymamája és én is a konyhában beszélgettünk egy-egy csésze tea mellett. Aggódtam a nagyi miatt.
-És te jól vagy? - kérdezte aggódó hangon Harry
-Nem mondanám. De azt hiszem sokkal könnyebben élem meg a gyászt, mint mások. A nagyi miatt iszonyatosan aggódok. Valószínűleg sírva ül a szobájukban. Nagyon féltem. - kortyoltam a teámba
-Ha bármire szükségetek van, csak szólj, segítünk. Mindenben. - mondta ellent nem tűrő hangon Harry mamája
-Köszönjük. - eresztettem felé egy halvány mosolyt
-Hívj engem is nyugodtan nagyinak. - jelentette ki - Kevés unokám van, és te nagyon szimpatikus vagy, kedveském.
-Rendben. - mosolyodtam el hálásan
Miután megittuk a számunkra kiöntött teát, úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk. Vagyis inkább csak Harry erősködött, hogy menjünk vissza ketten.
-Bocsi, a nagyi miatt. Mindig mindenkit megpróbál jobb kedvre deríteni. - kért bocsánatot Harry, amikor kiléptünk a házból
-Nincs miért bocsánatot kérned. Nagyon aranyos nő, megkedveltem. - mosolyodtam el - Nagy baj lenne, ha később néznénk rá a nagyira? Tényleg szeretnék mellette lenni minden percben, de egyenlőre nem tudok oda visszamenni. Fé..
-Nem fog megharagudni, ha kicsit később mész vissza szerintem. - vágott a szavamba - Igyunk meg valamit.
-Köszönöm.
-Segítek, amiben csak tudok.
Elmentünk a legközelebbi kis kávézó féleségbe, majd nagyot sóhajtva helye foglaltam az egyik asztalnál. Arcomat a kezeimbe temetve dőltem hátra, majd még ebben az állapotban könyököltem az asztalra. Pár másodperc múlva felnéztem Harryre, aki csak bánkódva ült előttem. Legszívesebben sikítottam volna, ahogy az kifér a torkomon, de nem tehettem.
-Annyira nehéz minden. - mondtam gondterhelten
-Mégsem láttalak sírni. Mármint ne érts félre, nem azért mondtam, mert akarlak. De ez is azt bizonyítja, hogy milyen erős vagy. Elveszítetted az anyukádat, majd másfél évig azzal küszködtél, hogy apukádat kihúzd a gödörből. Másfél év rengeteg idő, és az, hogy ideköltöztél nem azt jelenti, hogy menekülsz a probléma előle, mert nem bírsz vele. Ez annak a jele, hogy túl sokáig voltál erős, és már nem bírod ezt a terhet. Hidd el, ez előny a mai világban. - mondta komolyan
-Akkor sem tudom, hogy mit kellene tennem. - mondtam tanácstalanul
-Rá fogsz jönni. - jelentette ki Harry magabiztosan
-Hozhatok nektek valamit? - jött oda egy pincér
-Én nem kérek semmit, köszi. - utasítottam vissza
-Két zöld teát. - adta le neki a rendelést Harry
-Azonnal hozom. - sétált el a srác
-Mondta, hogy nem kérek semmit. - néztem rá kérdőn
-Jót fog tenni, hidd el. - mondta határozottan
Alig két perccel később a pincér visszatért a Harry által kért zöld teákkal. Miközben azt kortyolgattam, azon tanakodtam, hogy mi tudnék tenni. Mivel tudnék segíteni a nagyinak. Közben az is eszembe jutott, hogy a boncoláskor kiderül majd, mi okozta nagyapa halálát. Kíváncsi lettem, hogy vajon mi történhetett. Szívroham? Esetleg egy agyvérzés? Fogalmam sem volt, vártam a hívást. A temetés is meg kell szerveznie valakinek, aki biztos, hogy nem a nagyi lesz. Ezt is el kell majd intéznem. Csupán tizennégy éves voltam, amikor a saját anyám temetését részben én szerveztem. Ott, Harlowban voltak rokonok, akik tudtak segíteni, de itt? Itt már a nagyin kívül egy rokonom sem él. Most szervezhetem a nagyapám temetését, tizenhat éves fejjel. Eközben aggódhatok a nagyi miatt, valamit azért is, hogy mi van apával, Harlowban. Iszik még vajon? Megtalálta már a levelem? Nem lehetett túl  nehéz ráakadni, ugyanis az ágyán hagytam a kis cetlit. Remélhetőleg meglelte, és nem feküdt rá, összegyűrve, majd eltüntetve ezzel. Vajon apa eljön majd a temetésre? Végülis csak az apósa volt. Nagyon remélem, hogy ő is, legalább azon a napon itt lesz a nagyi mellett, nem matt részegen.
-Elerie?! - szólított türelmetlenül Harry
-Tessék? - kérdeztem vissza
-Csak azt kérdeztem, nem akarsz-e még visszamenni?
-De, menjünk. - álltam fel sietősen
Lassan visszasétáltunk a nagyihoz, majd félve léptem át a küszöböt. Először fel sem tűnt, de nem hallottam a nagyi sírását. Arra gondoltam, biztos elaludt, nem is akartam zavarni. A lépcső utolsó fokától jobbra állt egy kis asztal szerűség, amin a vezetékes telefon volt. Villogott, ezzel jelezve a nem fogadott hívást. Feltételeztem, hogy a nagyi nem akart beszélni senkivel, ezért úgy gondoltam visszahívom a kijelzett számot. Harry ezidő alatt a nappaliban elhelyezkedő kanapén foglalt helyet, érdeklődő tekintettel. Két kicsengés után a telefont felvette a tulajdonosa, és, mint az kiderült, megérkeztek a boncolás eredményei.
-Jó napot. - köszönt bele egy mély hang
-Jó napot. - köszöntem vissza
-Maga Jenna Fay?
-Nem, az unokája vagyok. - ellenkeztem
-Rendben, megérkeztek a boncolás eredményei. Mr.Fay halálát szívinfarktus okozta. Fogadja őszinte részvétem.
-Köszönöm, hogy tájékoztatott. Viszlát. - csaptam le a telefont
Nagy sóhajjal ültem le Harry mellé. Közöltem vele, hogy ki, és mért hívott. A jobb kezét átemelte felettem, majd a jobb vállamra helyezve közelebb húzott magához és bele puszilt a hajamba.
-Minden rendben lesz. - suttogta kedvesen
-Nagyon remélem.
Úgy gondoltam el kellene kezdeni megszervezni a temetést, de még előbb fel szerettem volna hívni apát. Nem volt túl valószínű, hogy felveszi majd, de reménykedtem benne. Ahogy visszaléptem a vezetékes telefonhoz, felnéztem. Belehetett látni a lépcső utáni legelső szobába. Rossz ötletnek bizonyosult. Nem akartam hinni a szememnek. A fülemhez emelt telefon kiesett a kezemből, az állam a földet verve. Nem akartam elhinni. Nem történhetett meg velem ez is. Az életem nem lehet ennyire szörnyű ..