Prológus

Sziasztok!Egy újabb bloggal jelentkezek, ami remélem ugyanúgy tetszeni fog, mint az eddigiek.Ez egy kicsit eltér majd ez eddigiektől, mert nem nagyon volt még olyan, amiben a lány az egyik bandatagot még az X-Faktorba való jelentkezése előtt ismerné.Ha tetszik, és nyomon szeretnéd követni, iratkozz fel, amit megtehetsz a blog bal oldalán.Szóval jó olvasást, örülnék majd azért 1-2 kommentnek, jöhet hideg-meleg egyaránt.

Elerie*

Remek, egy újabb nap, amikor azon aggódhatok a suliban, hogy apa mit csinál. Amióta anya meghalt, apa teljesen leadott, és szinte mindennap részegen jön haza. Iszonyú nekem ezt elviselni 16 évesen, mert tehetetlen vagyok. Gondolkodtam rajta, hogy a nagyiékhoz költözök, de nem tudnám apát ilyen állapotban egyedül itt hagyni. Már valami elvonóra is beakartam íratni, de biztos vagyok benne, hogy nem járna el. Azóta én próbálok pénzt szerezni, viszont a dolog rendkívül nehéz, főleg, hogy még érettségim nincs, a diákmunkák nagy része pedig már be van töltve. Most is vonakodva öltöztem fel, hogy iskolába mehessek, bár legszívesebben itthon maradtam volna apával. Miután elkészültem, felszálltam a buszra, és teljesen megváltoztam, ahogy azt mindennap. Próbáltam elrejteni a problémáimat és az iskolára koncentrálni nem arra, hogy vajon apa hol ihatja le magát a sárga földig éppen. Szerencsére rengeteg olyan elmebeteg osztálytársam van, akiknek a társaságában csak nevetni tudok. Természetesen anya halála engem is megviselt, de kilátástalan volt, hogy túl élje a rákot, ugyanis későn észlelték a bajt.
-Szia törpe. - borzolta össze a hajam Adam
-Cső. - köszöntem kicsit kedvtelenül
Anyu haláláról tudnak páran, de arról, hogy azóta apával mennyi problémám van, senkinek sem beszéltem. Nincs senki, akiben teljesen megbíznék, ami csak még jobban megnehezíti a dolgot. Itt a suliban persze, vannak barátaim, de még sem olyan, akivel mindent megosztanék, hiába vagyunk már másodévesek. Szerencsére nagyon hamar összekovácsolódott az osztályunk. Anyu tavaly előtt, nyáron veszítette az életét, így én az egész nyarat otthon töltöttem aput ápolgatva, mindhiába. Viszont kettőnk közül én voltam az, aki erősnek mutatta magát. Én voltam az, aki csak este sírt, de akkor rengeteget. Volt, hogy napokig egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, de ez változott. Ugyan nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak anyára, de már egy árnyalattal könnyebb, hiszen nem teljesen, de sikerült feldolgoznom a másfél éve történteket, apuval ellentétben.
-Mi az első óránk? - kiáltott az ajtóból becsengő után Carol
-Szerintem biosz. - válaszolt vállat vonva az első padban ülő George
-Tényleg. - rohant be a tanár láttán
Miután a már megszokott mozdulatsorokat végeztük, és mindenki megállt a padja mellett, várva a tanárt, a mellettem álló Helen megkocogtatta a vállam, hogy rá figyeljek. Adam és George felé mutatott, ugyanis Adam ismét poénos kedvében volt, mint általában. A tanár szépen lassan besétált kezében a naplóval, valamint a biosz könyvvel, gondosan elhelyezte azokat az asztalon, majd kezeit maga előtt össze kulcsolva nézett a két hetesre, és várta, hogy jelentsenek.
-Tanárnőnek jelentem, az osztály létszáma huszon..harmincegy. - javította ki saját magát Carol, mire mindenki felnevetett - Evelyn hiányzik csak, tanárnő. - mondta a nevetés lecsillapodása után
-Rendben, üljetek le. - helyezte magát ő is kényelembe
Eközben mindenki az első padba álló Adamet és Georgeot figyelte. George leülni készült, viszont Adam a klasszikus, mégis vicces szívatást használta, és egy ügyes mozdulattal a két padsor közti helyre rúgta George alól a széket, aki így a földön landolt. Ott ülve kinevette saját magát, ahogy az egész iskola zenghetett a mi nevetésünktől. A tanár sem bírta ki, pedig nem a nevetős fajta.
-Rendben, csendesedjetek el. - szólt a tanár, miután abba hagyta a nevetést, lassan pedig mi is elhallgattunk
Mint az utóbbi időben, az órán most sem tudtam figyelni. A jegyeim az általános iskolában való teljesítményeimhez képest nagyon leromlottak. Az órát ismét a füzetem firkálásával, és a problémák megoldásának gondolkodásával töltöttem el. A tanár mindig magyarázott valamit, de jelenleg azt sem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok. Nagyon szerettem volna a nagyihoz költözni. Persze, nem azért, hogy megszabaduljak aputól, hanem a problémáktól. Ötletem sincs, hogy mégis hogy tudnám apát kirángatni ebből a gödörből.
-Héé. - bökött meg ismét Helen, mire felé fordultam
Ezúttal a mögöttünk alvó két jómadárra mutatott, de nem értettem, hogy miért. A tanár kiment egy pillanatra mondván, hogy rossz naplót hozott be, márpedig be kellett írnia az előző órán lefelelt Esther négyesét. Még mindig nem értettem, Helen mire célzott, majd amikor lenézett a cipőjükre, bevillant. Mindketten oldalasan fordultunk a háttámlának, majd amikor rájöttünk, hogy így nehézkes lesz a dolog, leguggoltunk. Óvatosan kikötöttük a két áldozatunk cipőfűzőjét. Helen Matt jobb és bal cipőfűzőjét kötötte össze, míg én a Tomét. Nevetve visszafordultunk, majd bejött a tanár is kezében a jó naplóval. Helen az a lány, aki mindig kihozza belőlem a legőrültebb oldalamat.Ő az, akivel mindig minden csínyt elkövetek, és mindig kimagyarázzuk magunkat, ha valami csoda folytán elkapnak. Mi ketten, Adam és George az, aki mindig szívat valakit.
-Milyen óra? - kérdezte kicsengőkor Adam
-Tesi. - mondták körülbelül hatan, ugyanolyan unottan
Mindannyian lementünk kezünkben a tesi cuccunkkal. Megvártuk, míg az előző osztály kijön az öltözőből, majd megrohamoztuk azt. Mindenki a már megszokott helyére ült le, és kezdte el lefejteni magáról azt a ruhát, amiben jött. Miután én ezzel végeztem, kimentem a folyosóra, ahol a srácok voltak és még pár előttem átöltözött lány. A tanár beszólt a többieknek az öltözőbe, hogy mozgassák magukat, majd pár perc múlva kint sorakozott mindenki a folyosón. Ezután a tanár utasítására bevonultunk a tesiterembe és a jelentés után közölte velünk az órai anyagot.
-A mai órán a talaj tornát fogjuk gyakorolni és erősíteni fogunk. Kezdetnek négy kör futás, fiúknak 10, lányoknak 5 fekvőtámasz. Lehet kezdeni. - tapsolt egyet, mire mindenki jobbra fordult és futni kezdett
Adam, mint minden tesi órán, most is túl volt pörögve. Két, vagy talán három alkalommal is lehagyott, de egyáltalán nem zavart. Csak kedvtelenül kocogtam le a kiszabott négy kört, majd nagy nehezen lezavartam az öt fekvőtámaszt, de a kezeim már nem bírták sokáig. Nagyot sóhajtva álltam fel, amikor végeztem, majd szépen lassan mindenki így tett. A tanár megállt előttünk, majd a bordásfala utasított minket húzódzkodni. Nagy kínok közt ezzel is végeztem, ezután elő kellett pakolnunk a szőnyegeket és páronként felállni a szőnyeg két oldalán. Én Helennel voltam, aki ismét fel volt pörögve, pedig tesi órán nem szokott túlzottan, de lényegtelen. Először bukfenceket gyakoroltunk, komolyan, mintha 10 évesek lennénk, de megértettem miért van rá szükség, amikor Tina eldőlt oldalra. A fejen állással kicsit meggyűlt a bajom, mert nem tudtam magam megtartani, csak a sokadik próbálkozásra. Az óra végén ingafutás volt, amit gyűlölök. A fiúk kezdték, mint mindig. A falnak volt támasztva a körülbelül 20 centi vastag, kék szivacs, az elől pedig a kis kapu el volt húzva, szerencsére. Az első fiúcsapatból Adam, George és Tom olyan lendülettel csapódtak neki a szivacsnak, hogy rájuk dőlt, amin a tanár is kénytelen volt nevetni. Miután még egy tanárt sikerült felvidítanunk, és mindenki túl volt az ingafutáson, visszamehettünk az öltözőbe. Osztályfőnöki volt a következő óra, amin sosem csinálunk semmit. Van, hogy az oszi be sem jön, bár most jó lenne, ugyanis a kirándulással kapcsolatban lennének kérdések. Sokan azt mondják, hogy az egyel felettünk járó rendészetis osztállyal megyünk, de ez még nem biztos. Miután mindenki átöltözött és fáradtan beesett a terembe, pár perccel csengő után az osztály főnök is bejött, ami nagy szó. Levágta magát a tanári asztalhoz, majd az asztalra téve az összekulcsolt kezét körbe nézett rajunk.
-Március van. Gondolkozni kéne a kiránduláson. - vágott a közepébe
-Tényleg a harmadikosokkal megyünk? - kiabált be Adam
-Úgy volt, de nem. - ellenkezett az oszi - Az úgy nem osztály kirándulás szerintem. Bárkinek bármi ellenvetése? Nem? Oké, én is így gondoltam. - válaszolta meg a saját kérdését, majd nevetni kezdett az osztály nagy része
Az oszi ritkán jön be, de nagy arc. Csak a törit tanítja nekünk, de a legtöbb órán nevetünk. Nagyon rendes, csak néha kicsit kemény a tanulással szemben. Van egy-két haver a harmadikosok közt, akikkel beszélgetni szoktam, és azt mondták, velük még nem íratott dogát és mindig négyes-ötös mindenki. Mi az osztálya vagyunk, könyörgöm. Nem tudna kicsit lazább lenni?
-És akkor hova megyünk? - kérdezte Carol
-Nem tudom van-e ötletetek, de én Londont tudnám javasolni. Ott a Big Ben, a London Eye, a Buckhingam palota, múzeumok és még sorolhatnám.
-Mivel megyünk? - kiabált be Zack
-Vonattal. - vont vállat az oszi - Olcsó, nincs messze, és gyors is.

Nem jártam még Londonban, de, ahogy az anyagiakat eltekintem, nem is fogok eljutni. Apa nem dolgozik, én pedig csak épp, hogy össze tudom kaparni azt a kevéske pénzt, amire szükségünk van. Most már tényleg nem bírom tovább, ha ez nem fog változni, muszáj leszek a nagyiékhoz költözni. Nem akarom minden napomat azzal tölteni, hogy apát próbáljam meg rábeszélni, hogy hagyjon fel az ivással, és menjen el dolgozni. Komolyan úgy érzem, mintha kettőnk közül én nevelném őt, és nem ő engem. Minden más volt, amikor anya még élt. Apa vidám volt, szerelmes és boldog. Ahogy anya is. Amikor kiderült, hogy anya rákja gyógyíthatatlan, és már kemoterápiára sem érdemes járnia, mert azzal semmit sem érne el, mindenki teljesen összeomlott. Anya próbált pozitívan gondolkodni, mert elméletileg az ilyen csak jó hatással van rá, de apa nem tudott így tenni. Nem tudta elrejteni, mennyire fél attól, hogy elveszíti anyát. Én már hozzá szoktam, hogy mindenki előtt lepleznem kell a nullával egyenlő életkedvemet, de már kezdem unni. Ha elköltöznék a nagyiékhoz, minden megváltozna. Új életet kezdhetnék. Ez olyan lenne, mit egy esély arra, hogy boldog lehessek, de nem tudnám apát itt hagyni, mert tudom, hogy szüksége van valakire, aki mellette van, és csak én maradtam neki. Viszont úgy érzem, hogy ezt már nem bírom sokáig. Minden este sírva alszok el és várom, hogy apa haza jöjjön, ami mindig a hajnali órákban történik. Ezen most már tényleg változtatnom kell, úgyhogy cselekedtem. Még nem fürödtem le, így apa után indultam. Általában csak a sarkon lévő kocsmáig tud eltámolyogni, ott issza le magát minden este. Felhúztam a cipőmet, magamra vettem a kabátomat, majd elindultam. Sosem szerettem egyedül sétálni az utcán éjszaka, most viszont okom volt rá. Nem messze a kocsmától három-négy srác cigizett, látszott rajtuk, hogy van már bennünk, de nem érdekelt. Ha már eddig eljöttem, nem fordulhatok vissza. Beléptem a helyiségbe, és azonnal megcsapott a bűz. Füst-és pia szag csapta meg az orrom, a látásomat pedig korlátozta a már majdnem kézzel fogható füst, ami a levegőben volt. Átverekedtem magam az izzadt tömegen, majd nagy nehezen megtaláltam apát.

-Gyere apa, menjünk haza. - fogtam meg a kezét

-Nem megyek sehova. - húzta vissza indulatosan a kezét az enyémből

Fogalma sem volt róla, hogy mennyire megalázó ez nekem. Az, hogy 16 évesen itt vagyok egy kocsmában azért, hogy haza vigyem őt és segítsek neki, ahogy az elmúlt másfél évben, de ő  még csak nem is próbálkozik. Sokkal könnyebb lenne, ha tudnám, hogy ő is szeretne megváltozni, de nem teszi.

-Nem szórakozz, apa. Eleget ittál már, menjünk haza, kérlek. - kérleltem továbbra is

-Fogd már fel, hogy nem megyek sehova! - mondta türelmetlen hangnemben, már ordibálva

Rosszalló tekintetet vetettem rá, majd a könnyeimmel küszködve léptem ki a kocsmából, hogy haza menjek. Végeztem, ennyi volt, feladom. Fogalmam sincs, hogy fogok eljutni, de a nagyiékhoz költözök. Nem érdekel, hogy itt hagyom a sulit és a barátaimat, de nem bírom ezt tovább apával.

-Oh, hova sietsz szépségem? - szólalt meg mögülem egy mély hang